Prológus

New York
Ott állt a színpadon, miközben a szemembe nézett. Hirtelen felcsendültek az ismerős akkordok.
- Ez a Mi dalunk. - mondtam magamban, s lefolyt egy könnycsepp arcomon.
Csak Harry volt a színpadon, senki más, vagyis a zongoristán kívül.
Ő kezdte a dalt, majd amikor az utolsó sornál járt, Liam jelent meg a színpadon és folytatta. A Göndör kicsit hátrált, hogy Li legyen a középpontban.
- God only knows, baby. - fejezte be.
Tudtam, hogy most jön a refrén, ahol mindenki énekel, de csend lett. Még a rengeteg tini is elnémult. A légy zümmögését is hallani lehetett.
A reflektor a lépcsőre világított, mire én is odafordultam. A lépcső tövében ültem, a lehető legközelebb a színpadhoz, de a legmesszebb onnan, ahova mindenki nézett. Semmit nem láttam. Még mindig némaság honolt a hatalmas helységben.
- Best I ever had - hallottam meg a számomra nagyon kedves hangot. Lépésekre lettem figyelmes, melyek egyre közelednek hozzám, s egy kéz ragadja meg enyémet.  - You make me wanna.. One more night. Irreplaceable (yeah), crazy (crazy) - folytatta a dalt, miközben velem jobbján haladt a többiekhez.
Louis része és a refrén kimaradt, de Lou, amíg mi hozzájuk igyekeztünk, halkabban a megszokottnál énekelt.
- Always be my baby - végszóra végül melléjük értünk.
- Woo - az négy fiú némán elindult szerelme keresésére, akik szintén az első sorban ültek, míg Niall a szememet fürkészve énekelte egyedül az első két sort. - I don't know how else to sum it up.
- Cause words ain't good enough, ow - csatlakozott Harry is, barátnője, Jessica kezét szorongatva.
- There's no way I can explain your love, no - társult a két fiúhoz Louis, Eleanorral.
- I don't know how else to sum it up - folytatta Zayn, a szőke Perrievel az oldalán.
- Cause words ain't good enough, ow - Liam pedig Danielle derekát átkarolva. 
- I can't explain your love, no - énekelték barátnőjük szemébe nézve.
A nézők meghatódva néztek minket és csak csókot követeltek. Én egy lépésre álltam a Szöszitől, de pár pillanat múlva már ajkaimnak esett, akárcsak a másik négy fiú. A több ezer tini csak őrjöngött, ugrált, s ezzel nyilvánosságra is jutott Niall és az én, illetve Harry és újdonsült barátnője, Jessica kapcsolata.
Ez volt az utolsó dal a koncerten, a srácok lementek a színpadról, barátnőjük kezét fogva, egyenesen az öltözőbe.
Dani, El, Perrie, Jess és én kivonultunk, hogy keressünk egy Starbucks-ot. Már a szervezetem is könyörgött egy koffeinbombáért, hisz az éjszakám nem volt túl nyugodt.
A mi társaságunknál senki nem volt hangosabb, hisz ordítozva röhögtünk, csacsogtunk London utcáin. Egy-két "szemfüles" rajongó odajött autogrammot vagy képet kérni. Eleanor, Perrie és Danielle részesült a legtöbb figyelemben, hisz Jess és én "újonc One Direction barátnők" vagyunk. Már vagy 10 perce csak a tollak kattogását és a telefonok, fényképezőgépek pityegését hallgattam, amikor a kisebb sereg eltűnt. Épp indultam volna a többiek után, akik alig 1-2 méterre lehettek tőlem, mikor valaki megkocogtatta a hátam.
Egy kislányt láttam, olyan 8-10 év körülinek nézett ki. Nagy, kék szemeit rám emelte, szinte a lélegzete is elállt.
- Sz..szia! - köszön kicsit megszeppenve. - K..kérhetek egy képet és egy a..autogrammot?
- Szia! - mosolyogtam rá kedvesen, hátha elillan kis félelme. - Persze, hisz ez természetes!
Elővette fényképezőgépét, majd mind a ketten vigyorogtunk egy nagyot. Kihalászott táskájából egy apró, One Direction-os noteszt és a kezembe adta a hozzá való tollat. 
- Milyen névre írjam?
- A..Angela. - válaszolt. - Örülök, hogy Niall egy ilyen talpraesett és gyönyörű lányt talált magának. Remélem, hogy boldogok lesztek együtt! - szavai meghatnak, miközben az üzenetet fejezem be a noteszében.
- Köszönöm! - súgtam oda neki, majd átöleltem.
Visszaadtam neki a kis jegyzetfüzetet, beletűzve a tollat, elköszöntünk, majd mentem a lányok után, akik nagy, kerek szemekkel figyelték tettemet.
Mindig is imádtam a gyerekeket, olyan aranyosak, ahogyan fürkészik az embert a nagy, kék szemeikkel. Emlékszem, amikor a húgommal játszottunk és ő nyert, felemeltem, s megpörgettem, szoknyája pedig vele mozgott. Olyan jó volt vele lenni, egészen "addig a napig"...

2005. november 19. Vasárnap
Már délelőtt tíz órakor készen jöttünk le a szobáinkból, Hannah húzta maga után a Minnie egeres, piros bőröndjét a lépcsőn. Én elég sok cuccot terveztem magammal vinni, bár csak négy napot szerettünk volna New York-ban tölteni. Két nagy, rózsaszín táskával a vállamon trappoltam le hugi után a konyhába, ahol már negyed órája várt ránk a család. Apa a konyhában ült, kávézott és a mai újságot olvasta, mikor anyu már épp el akarta csomagolni a reggelinket.
Soha nem voltam az a tipikus, villámgyorsan öltözködő, sminkelő, tusoló lány. Én mindig, anyut utánozva: késedelmes voltam. Hannah-ról pedig szó se essen, teljesen ugyanolyanok vagyunk, csak öt év korkülönbség választ el minket attól, hogy egypetéjű ikrekké ne váljunk. Neki is ugyanúgy hosszú, szőke haja van, nagy, kék szeme és hosszú lábai, mint nekem. Ugyanolyan baba arcú, mint én, és neki is szinte hófehér a bőre.
Gyorsan bepakoltunk az autó csomagtartójába, hugival beültünk a hátsó ülésekre, anya és apa pedig elöl beszélgettek, majd apu bekötötte magát és elindultunk.
Már legalább két órája ülhetek a kocsiban, Hannah alszik, anya szintén, míg én a felhőket kémlelem. Hirtelen egy nagy dudaszó csapja meg fülem. Majd egy nagy csattanás és egy kétségbeesett sikoly... anyutól.
Amilyen gyorsan csak tudtam, megfogtam hugit és rohantam vele kb. húsz méterre az autónktól. Visszarohantam anyuért, kezét vállamra raktam, átkaroltam derekát, és Hannah mellé ültettem. Szeretett apukámat sem hagyhattam ott, szinte repültem érte, s egy könnycsepp folyt le arcomon. Feje csupa vér volt, amit ruhája kezdett felszívni. Vele is rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, mielőtt berobbant volna az üzemanyag.
Telefonom kivettem a zsebemből és tárcsázni kezdtem a rendőrök és a mentők telefonszámát.
Pár percen belül kiérkeztek, a rendőrök a kamion vezetőjéhez mentek, aki a kamiont ért károkat számolta fel.
Egy mentős fogta a kezem, hogy megvizsgálhasson, de kikaptam a kezem ővéből, és a balesetet okozó férfihez rohantam.
- Normális maga? Lehet, hogy a családom maga miatt hal meg! - ordítottam torkom szakadtából. - Fel tudja maga ezt fogni? Egy egész élet egy szempillantás alatt rémálommá változik. Elveszteni egy családot és egy húgot.
Miután felfogtam, hogy nem tudok mit tenni, beszálltam a mentőautóba. Egyenesen a kórházba mentünk, ahol a családtagjaimat külön-külön kórterembe vitték.
Bele se tudtam gondolni, mi lesz, ha anyu, apu vagy Hannah meghal. Valószínű, hogy velük tartok én is. Nélkülük egy senki vagyok. Egy szívtelen, érzelemmentes senki. Egy test, lélek nélkül.
Csak ültem a húgom kórterme előtt és néztem magam elé. Fél óra sem telt el, de máris egy ápolónő jelent meg mellettem, s megbökte vállam.
- Elnézést, maga Caroline Edwards? - tette fel nekem első kérdését, mire bólintottam. - Sajnos rossz hírem van. - kezdte. - Tudom, hogy ez le fogja sokkolni, de az édesanyja... az édesanyja meghalt.
A legrosszabb. Meghal az, akire eddig mindig számíthattam, akinek mindig mindent elmondhattam, akivel mindent meg tudtam oldani, most végleg elment.
- Kisasszony, jól van?
- Már megbocsásson, de hogy lennék jól? - kiabáltam az ápolóval. - Itt hagyott az, akire mindig számíthattam. Érti? Elhagyott az anyukám, aki kilenc hónap után kihordott, majd felnevelt engem, és olyan ember lettem, mint ő. Magabiztos, kedves és jószívű. Erre hirtelen beüt a mennykő, és a tökéletes családomnak vége. - könnycseppek folytak le az arcomon, üvöltöttem, hogy miért velem történik ez.
A nő jobbnak látta, ha otthagy, még mielőtt olyat tennék, amit később megbánok.
Arcom kezeim közé temettem és sírtam, mert hát mi mást csinálhat az ember, ha ez történik vele. Biztos örül, meg ugrál örömében, hogy végre független és egyedül lehet a házban, ahol eddig a családjával töltötte mindennapjait... Irónia.
Teltek a percek, az órák, semmi hír apáról és Hannah-ról. Kezdtem aggódni.
- Caroline! - szólított a pár órával ezelőtt látott ápoló. - Újabb hírek. Ehhez le kell ülnie. - fogta meg erőteljesen vállam és nyomott le az amúgyis kényelmetlen kórházi székre. - A húga nem élte túl a balesetet. Az édesapja - halkult el, s vett egy mély levegőt. - túlélte. Még pár napig itt kell maradnia megfigyelésen, de stabil az állapota.
Apa állapotát figyelmen kívül hagyva indultam el a húgom kórtermébe. Egy üres ágy várt. A függönyök behúzva, a villanyok lekapcsolva, s a gépek sem pittyegnek.
Akkor tudtam felfogni: a kishúgom is itthagyott. Az én másik felem eltávozott, örökre. Nem fogom többet az életvidám lány vihogását hallani, soha. Nem lesz több Halloween-i beöltözős, ijesztgetős napunk együtt. És soha többet nem lesz alkalmam segíteni neki.
Ekkor belegondoltam, hogy egy fél nap leforgása alatt mennyi minden megváltozhat. Az édesanyám és Hannah eltávoztak tőlünk.   
Megfordultam és kimentem a már üres teremből egyenesen apa kórtermébe. Kopogás nélkül benyitottam, leültem az ágy melletti székre és néztem, ahogyan lélegzik.
- Az édesapád nagyon erős. - hallok meg hátam mögül egy ismeretlen hangot. - Amikor beadták neki a gyógyító injekciót, azt mondta, hogy ezt csak Carol-ért teszi. Nagyon szenvedett.    
Szavai meghatnak, mindig is tudtam, hogy apám erős ember, de hogy ennyire. Könnyeim megint előtörtek és átadtam magam az Álomvilágnak.